2013. Szeptember. 10.
Kedd
Porkkalanniemi – Finnország
Pontosan tizenegy napunk volt arra, hogy feltöltődjünk egymásból a Szingapúri verseny előtt.
Pontosabban az egy hónapig nem találkozunk időszakra, ugyanis a másik kontinenseken rendezett versenyeknek megvolt az ára. Meg persze annak is, hogy nekem is volt egy saját életem, és munkám, így a járataim miatt az a tizenegy nap máris csak nyolcra csökkent. Miután Kimi hazatért Olaszországból pár napot még Helsinkiben töltöttünk, ugyanis én az elkövetkezendő három napban össze vissza repkedtem Európában, és mivel a három nap pihenőm után csak két járatom lett volna egy újabb nagyobb pihenő előtt, meggyőztem Kimit és a kolléganőmet, hogy az lenne a legjobb, ha cserélnénk, így mindketten huzamosabb ideig tudnánk otthon maradni. Szóval így lett a három nap röpködésből négy. És így történt az, hogy az előzetesen megbeszélt tervünk, miszerint hétfőn Kimivel együtt indulunk Porkkalába megbukott. Ennek eredményeképp kicsi Fiatom éppen az autópályán száguldott, hogy csatlakozzam Kimihez a nyolc, menyországban töltött napunkra, ami után egy hónap ínséges nélkülözés várt ránk…
2013. Szeptember 20.
Péntek
Finnország – Helsinki / Szingapúr
Vágyakozva pillantottam a képre, amely pár héttel ezelőtt készült valamelyik Porkkalában töltött napon.
Kimi és én szerepeltünk rajta, és bár még az ismerkedős szakaszunkban voltunk, én valami oknál fogva mégis imádtam ezt a képet. Talán mert arra emlékeztetett, hogy már akkor is úgy vonzott magához, mint egy mágnes. Most pedig… leírhatatlan volt az, ami köztünk feszült.Kimi öt napja utazott el Szingapúrba, és ezzel kezdetét vette a nagy finálé, bár még hét futam visszavolt az idényből, de a tengerentúli versenyek valahogy más világot alkottak. Legalábbis számomra, hiszen hetekre választott el minket a fél világ. Szó szerint. Kicsiny hazánk összes bulvárlapjában Kimi szerepelt, hiszen az éjszakai futam előtt jelentették be hivatalosan, hogy 2014– től ismét a Ferrari színeiben versenyzik majd. Kimi felkészített rá, hogy ez fog történni, amint napvilágot lát, hogy a bajnok hazatér minden magazinban az ő arcát látom majd. Ráadásul még több szóbeszédre adott okot az, hogy Kimi és a Lotus között egyre inkább elmérgesedett a viszony. Rengeteg cikk jelent meg valós, és kitalált események, párbeszédek alapján, így Kimi, az olasz istállóhoz való visszatérésekor részben arra is kitért, hogy miért is hagyja el az enstoni gárdát. Csak hogy csillapodjon azt a híráradat, ami felé áradt, gyakorlatilag mindenhonnan. Az mellett, hogy képtelenek voltak egy versenyképes autót alá rakni, ahogy ő fogalmazott, minden technikai fejlesztésük a kukában landolt.
Nagyjából egy órája értem haza egy angliai járatból, amikor megcsörrent
mobilom. Legnagyobb örömömre a hívó nem más volt, mint Kimi.
– Szia drága – súgtam vígan.
– Minttu – jött a válasz, de elég elgyötört hangon, a gyomrom szinte azonnal
görcsbe rándult. Azóta, a sötét szobában vagyok, és széthullik az életem
beszélgetés óta nem hallottam ezt a hangot tőle.
– Mi a baj Kimi? – sürgettem.
– Mielőtt még mindenhol azt olvasnád, hogy veszélyben a versenyen való
indulásom, szeretném, ha tőlem tudnád meg a történteket.
– Megsérültél? – sikkantottam. Gyorsan átpörgettem az agyamban a mai nap
infóit, nem volt hír arról, hogy baleset lett volna a szabadedzésen.
– És tudsz mozogni?
– Kimi – súgtam nevét összeszorult torokkal.
– Ha nem lenne olyan vészes, nem így beszélnél, hallom a hangodon, hogy fájdalmaid vannak – feleltem. – Tudom, hogy minden verseny fontos, de nem lehetne, hogy ezt kihagyd?– kértem, és közben észre sem vettem, hogy kicsordult a könnyem, az aggodalom miatt. – Csak ezt, hogy aztán a következőn száz százalékosan tudj indulni.
– De miért van ez?
– Még nagyon az elején, a kétezres évek környékén, egy teszten a gumifalba csapódtam és ott elég komolyan megsérült a gerincem.
– Ez borzasztóan hangzik – sóhajtottam és a pulcsim ujjával megtöröltem az arcom. Nem sírtam (még), de a könnyeim patakokban folytak miatta.
– Szakmai ártalom – nevetett fel fáradtan. – Minttu, most el kell mennem egy kezelésre, hogy az időmérőn jól tudjak teljesíteni. Amint lehet, hívlak.
– Még a kvali előtt?
– Nem tudom. Igyekszem. Tudom, hogy aggódsz.
– Persze, hiszen szeretlek – mormogtam – vigyázz magadra nagyon Kimi.
– Én is szeretlek – felelte most először a telefonba. – Később.
És a készülék elnémult. Ebben a pillanatban tört ki belőlem a zokogás. Kimi mindig egy erős, ruganyos mozgású, remek formában lévő férfiként állt előttem. A rendszeres edzések hihetetlenül jó fizikumot adtak neki, az állóképességéről nem is szólva. Egészen egyszerűen nem tudtam elképzelni őt sérülten. Olyan megingathatatlan és energikus volt mindig. Az aggodalom mázsás súlyként telepedett mellkasomra. Még volt pár óra az időmérőig, így magam elé húztam a laptopom. Úgy, ahogy Kimi megjósolta tétova hírek kezdtek szállingózni sérüléséről. Mire elérkeztünk a kvaliig már mindenhonnan a veszélyben Räikkönen versenye mondat zúgott. Sejtettem, hogy Kimi nem fog hívni max az edzés után, de az üzenetében bíztam, amit szerencsére meg is kaptam.
Kaptam pár injekciót, most konkrétan semmit nem érzek. Simán menni fog a kvali. Ne aggódj. Csók. K.
– Hja, már nem is aggódom így – mormogtam és magam mellé dobtam a telefont. Utáltam, hogy egy világ választ el tőle. Pont most ráadásul. Olyan szinten nem tudott lekötni az edzés, hogy az valami hihetetlen. Csak Kimi autóját figyeltem, ahogy köröz a pályán, és kábé imádkoztam, hogy minél előbb legyen már vége a kvalifikációnak. Abban a pillanatban, ahogy felvillant a neve mellett a tizenharmadik rajthelyet jelző szám kissé megkönnyebbülten hátra dőltem. Legalább a kvalit megúsztuk baleset nélkül.
Persze pár órával később olyan cikkek, közlemények láttak napvilágot, hogy Kimi indulása még mindig kérdéses, a versenyig megfigyelik, van ’B’ – terv, ha mégsem tudna autóba ülni… Jobbnak láttam kikapcsolni a gépet, és csak a Kimi által adott infókra figyelni. Bár eléggé elkeserítő volt, hogy ő is ugyan ezt tudta mondani.
2013. Szeptember 22.
Vasárnap
Finnország – Helsinki / Szingapúr
Szerencsémre a futam napján nem volt járatom, így végig tudtam izgulni a versenyt. Pontosabban az izgalom enyhe kifejezés volt. Szinte hányingerem volt az idegtől. Kicsattanó egészségi állapotban sem épp veszélytelen közel háromszázzal száguldani, hát még így. Az aggodalmamba némi düh is vegyült. Dühös voltam Kimire, hogy nem képes egyetlen versenyt beáldozni az egészsége miatt. Persze, hová gondolok? Ha maga után vonszolná a lábát, még akkor is autóba ülne. És ha történik valami? Értem én, hogy tizenhét és fél injekció után „tök jól” van, de ha ismét balesetet szenved, mert most a reflexei nem olyanok?
– Tudtál azért normálisan pihenni? – kérdeztem aggodalmas hangon.
– Persze – jött a válasz. – Ezek a gyógyszerek egy lovat is kiütnének – tette hozzá vidámabban.
– Bolond – sóhajtottam.
– Minttu, ne félts, most jól vagyok. Rendben lesz a verseny.
– De, ha nem, én utánad megyek és szétrúgom azt a világbajnok hátsódat! – jelentettem ki.
– Megegyeztünk – nevetett fel.– Mennem kell Minttu. A verseny után hívlak.
– Amint lehet – mondtam vele együtt. – Tudom. Vigyázz magadra Kimi! – kértem ismét.
Komolyan nem hittem el, amit látok! A futamra mintha csak megtáltosodott volna a gép és Kimi is, ugyanis bravúros előzéseket bemutatva egészen a harmadik helyig feljött. Tudtam, hogy őt csak a győzelem érdekli, de én hihetetlenül büszke voltam rá. Alapból az voltam, de most különösképpen. Lehetségesnek tarottam, sőt biztos voltam benne, hogy ő csacska dolognak tartaná, de még a könnyem is kicsordult mikor beállt a park fermébe a hármas tábla elé, és kiszállt az autóból és odament a szerelőihez. Normálisan, nem sántikálva, nem görnyedve. Alig vártam, hogy végre ismét beszélhessek vele.
A magyar futamon megtudtam, hogy mi is a hivatalos protokoll, így nem is lestem minden percben a telefont, tudtam még kell egy kis idő, mire viszonylag nyugodt környezet lesz körülötte. Úgy döntöttem a futam és a Kimi keltette izgalmakat egy pohár borral folytom el, épp tölteni akartam mikor megszólalt a mobilom, akaratlanul is mosolyba szaladtak ajkaim.
– Szia – súgtam izgatottan a készülékbe. – Annyira büszke vagyok rád! – hadartam nevetve esélyt sem hagyva, hogy köszönjön.
– Kösz kicsim – felelte ő is nevetve. – Bár annyira nem vagyok elájulva ettől a naptól.
– Valahogy ezt sejtettem – válaszoltam szelíden. – Én viszont egészen odavagyok ezért az eredményért. Főleg annak fényében, hogy milyen állapotban vezettél egész hétvégén.
– Akkor elviszem neked a díjat – folytatta lazábban.
– Olyant lehet? – bukott ki belőlem a kérdés. Az egy dolog, hogy ő megkapja. Biztos tréfál. Vagy mégsem? Hiszen Róla van szó!
– Bébi, nekem mindent lehet – mondta önelégült hangon, mire megforgattam szemeim.
– Nem félted azt a formás kis popsidat? – kérdezett vissza pajkos hangon.
– Miért, kellene? – mentem bele a játékba.
– Azok után, hogy itt pimaszkodsz velem, kellene – vágta rá sokat sejtető hangon. Olyan hangon, amelybe bele borsózott a bőröm. Azon a hangon, amit csak én ismerhettem és válthattam ki belőle. A hiánya elemi erővel tört rám ettől az apróságtól. Biztos azért is hatott rám ennyire, mert az elmúlt két nap tele volt aggodalommal és félelemmel.
– Valahogy csak kidumálom magam – válaszoltam erőt véve magamon. Nem akartam ezt a kellemes hangulatot elrontani, és azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy semmivel nem lesz jobb, ha átadom magam ennek a furcsa hangulatnak.
– Minttu – sóhajtotta nevem –, mi a baj kicsim?
– Csak hiányzol – lassan kifújtam a bent maradt levegőt, naná, hogy kiszagolta hangulatváltozásom. – Szóval alapjában véve, nincs baj – folytattam könnyedebb hangon. –És hát nem segít a helyzeten, hogy nagyon aggódtam miattad. Ne csinálj ilyet többet Kimi.
– Hazamegyek – válaszolta határozottan bársonyos hangján.
– Kimi, nem hagyhatom, hogy össze vissza repkedj, mert én reménytelenül oda vagyok érted – bukott ki belőlem, és mire tudatosult bennem, hogy mit is mondtam, már késő volt.
– Nem. Azért repkedem össze vissza – utánzott komoly hangon – mert én is eléggé oda vagyok érted.
Még levegőt venni is elfelejtettem szavai hatására. És egyre inkább biztos voltam abban, hogy már a legelső találkozásunknál, abban a pillanatban, ahogy tekintetét enyémbe fúrta, el is vesztem.
Kimi az európai légtérben már magángéppel utazott, így Helsinkiben
vártam érkezését.
– Kimi – sóhajtottam aggodalommal telve, ahogy megláttam kissé furcsa
testtartását. Magához vont, de nem kerülte el figyelmem, hogy elfolytja
nyögését, ami most nem az a jófajta lett volna.
– Hogy tudtál így vezetni a futamon? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ráadásul
olyan jól?
– Marknak elég tuti szerei vannak – vigyorodott el. – De ezzel kezdenem kell
valamit. Szóval az mellett, hogy baromira hiányoztál és látni akartalak azért
is jöttem haza, mert a következő versenyig össze kell szedetnem magam a szakorvosommal
– Na, állj – megemeltem kezeim. – Ahhoz, hogy versenyezz, orvosi felügyelet
kell?
– Nem. Vagyis nem úgy, ahogy te gondolod. A doki nekem kell, hogy ebben a pár
napban helyre állítson.
– Nem foglak tudni lebeszélni az újabb futamról, igaz? – kissé szomorúan
pillogtam rá, ő pedig megrázta a fejét.
– Nem. Versenyezni fogok.
– Amíg az orvos azt nem mondja, hogy állj – hümmögtem. Komolyan kezdtem
attól félni, hogy Kimi ereiben a vér helyett benzin folyik, más reális megoldást
nem láttam.
– Gyere el velem a dokihoz, és te is meglátod, hogy miért nem kell lemondanom
arról, hogy versenyezzek.
– Mintha lenne más lehetőség azon kívül, hogy elkísérlek – pillantottam rá.
– Akkor mondjuk holnapig jegelhetnénk ezt a témát – nyújtózott elégedetten.
Kényelmesen karjaiba bújtam, a közelsége volt az igazi gyógyír háborgó
lelkemnek. – Hiányoztál – mormogta tincsim közé, mosolyogva pillantottam fel
rá. – Kápráztass el – susogta és az ajkai máris az enyémen táncoltak.
Kimi villámlátogatása amilyen hamar jött, úgy el is ment, és a kicsiny
szívem egy részén kívül a kellemes ősz eleji időt is vitte magával. Október
elején már egyre többször kellett a vastagabb pulcsi, ekkor tudatosult bennem
igazán, hogy ez a furcsa, ám de mézédes nyár egy szempillantás alatt tűnt tova.
Én ismét német földön voltam ő pedig már a messzi Korea felé repült. Nem sokat
tudtunk együtt lenni, de az a pár nap annyi energiával töltött fel, mintha
legalább egyhétre jött volna. Minden egyes pillanatban éreztette fontosságom,
és ezzel teljesen elkápráztatott. És persze az is sokat javított a
hangulatomon, hogy tudtam, a soron következő két verseny után a mesébe illő
Dubaiban találkozom Vele, és ott már nem csak kettő napunk lesz.
Sokat segített, hogy Kimi pont olyan energikusnak, erősen indult el Koreába,
mint ahogy sérülése előtt. Az orvosa szó szerint csodát tett. Vízhangoztak a
szavai fejemben, ami előre vetített egy lehetséges műtétet is, de meggyőztem
magam, hogy nem aggódhatok előre azért is, inkább a jelenre és Kimire
összpontosítottam. Most jól volt,
versenyképes állapotban a többi pedig egyelőre nem számított.
Nem sokkal azután, hogy a gépem Finnországban landolt üzenetet kaptam a
nővéremtől, hogy végre hazajönnek. Nagyon vártam már, hogy ismét találkozzunk,
hosszú volt az elmúlt pár hét nélküle. Bár nem volt messze tőlem, mert csak a
szomszédos Svédországban töltötte az időt, a járataim és főként Kimi miatt
(hiszen ha akadt egy szabad percem, hozzá repültem) nem jutottam el hozzá, így
csak a telefon és az üzenetváltás maradt.
Talán egy fél órája ültünk egymás mellett egy– egy nagy bögrényi kávé
társaságában, amikor is egykissé érzékeny témára váltott tesóm.
– Johanna azt mondta kiszálltál a csapatból – kíváncsian nézett szemembe.
– Ez így van – bólintottam.
– De hiszen imádtad – folytatta. – Nagyon sok meccsen szerepeltetek,
mint szurkolólány, és teljesen oda voltál azért az őrületért, ami ott volt.
Elmeséled, miért döntöttél így?
– Nagyon leterhelt a munkám, az edzés és minden más mellett – feleltem az igazságnak
hűen. Persze az is közrejátszott, hogy amióta Kimi az életem része lett
ésszerűbb volt eltűnni a tömeg elől. Finnországban szó szerint mindenki tudta
Kimiről, hogy kicsoda, főleg a sportolók. Kiváltképpen a hokisok, hiszen Kimi
is rajongott ezért a sportért és gyakran tiszteletét is tette a pályán. Nekem
pedig, mint szurkolólánynak nem volt szükségem arra, hogy faggassanak, és
hirtelen még azok is a barátaim akarjanak lenni, akik addig a nevem sem tudták.
Mert persze már a magyar futam után történtek érdekes dolgok, és nem segített a
helyzeten az az ominózus Seiskás cikk sem.
– Gondolom azért Kimi is közre játszik ebben –
mondta, mintha csak hallaná gondolataim. – Mármint, hogy ki is ő.
– Igen ez is benne van – felsóhajtottam –, de nem kifejezetten ezért hagytam
abba. Teljesen igaz, amit az előbb mondtál, hogy mennyire imádtam, de mostanra
már elveszítette azt a varázst, amit szerettem benne. Lehet felnőttem –
vigyorogva vállat vontam, mire Pia megforgatta szemeit.
– És édesapádnak mikor fogod elmondani, hogy ki az új lovagod? – kérdezte, majd
felkuncogott – Csak neki erősebb lova van. Vagyis lesz.
Homlokráncolva néztem rá, így folytatta.
– Érted! A Ferrari emblémája egy LÓ!
– Hát te nem vagy százas – vigyorogva megingattam fejem – ezt majd dobd be neki
is. És honnan veszed, hogy már nem ismeri?
– Szerintem vicces voltam – jelentette ki. – Ha bemutattad volna neki Kimi
Räikkönent már a második percben felhívott volna, hogy ott áll a nappalijában
egy F1– es versenyző. Tudod, mekkora rajongója ennek a sportágnak.
– Nemsokára – folytattam komolyan – amíg nem volt biztos a dolog, nem akartam,
hogy tudjon róla. Hiszen ismered, valahogy így zajlana: először úgy tenne, mint
egy morcos öregúr, aki nem hajlandó tudomást venni a gaz csábítóról, aki a
kislánya szívére pályázik, aztán egy ’na, de apuuu’ után meg kenyérre lehetne
kenni. Na, és ehhez add hozzá, hogy Kimi az a gaz csábító – tettem hozzá
nevetve. Kimi, mint gaz csábító? Hááát. Felrémlett bennem a kép, mikor
felmordult, hogy micsoda segg! Azt hiszem, ezt a részt ki fogjuk hagyni az „és
kislányom, hogyan találkoztatok?” kérdésnél.
2013. Október 05.
Szombat
Milano – Olaszország / Korea
A járataim úgy alakultak, hogy lett egy kis szabadidőm, amit aktív
barátnőzésre és tesózásra használtam fel. Már pénteken végeztem a heti
járatlistámmal, de ahelyett, hogy hazarepültem volna inkább olasz földön
maradtam, és rávettem a csajokat, hogy utazzanak utánam. Alapjában véve imádtam
Olaszországot. A mindenhová, a végtelenbe és azon is túlra vezető macskaköves utcákat,
az élettel teli, pezsgő mentalitást, a nagy szenvedélyt, ami minden egyes
emberben megtalálható volt.
– Nem is rossz ötlet – bólintott nővérem.
– Ciao mia cara – felelt nevetve. Hm, szervusz drágám?, felkuncogtam, ismét meglepett. – Úgy hallom, élvezed az olasz életet – folytatta.
– Igen, szó szerint – sóhajtottam – de, jobban menne, ha itt lennél – Johanna szem forgatva felém legyintett egy hééé’ – morranás társaságában a ruhaszalvétájával.
– Hanna szerint nem – jött a nevetős válasz. Most, vagy ő ivott, vagy én többet a kelleténél a finom ebéd mellé. –Figyelj Minttu, szeretnélek megkérni valamire – folytatta komolyabb hangon.
– Éspedig? – válaszoltam én is hasonló stílusban. – Valami baj van? – bukott ki belőlem.
– Dehogy – szusszantott, hanglejtése alapján szinte láttam magam előtt, ahogy ő is szemét forgatja, épp, mint az előbb barátnőm. – Miért gondolják a nők rögtön azt, hogy baj van?
– Az ösztön miatt – bölcselkedtem. – De hallgatlak, mit szeretnél szépfiú?
– Nos, hát azt nem itt ecsetelném – felelte kaján hangon. – Viszont mit szólnál, ha a könnyed kis olasz ebédetek után visszamennétek a hotelbe és összepakolnátok…
– Minek? – vágtam bele értetlenül. – Még csak most jöttünk!
– Azért, – folytatta esélyt sem hagyva további értetlenkedésemre –, hogy szépen átcuccoljatok az én hotelembe.
– A hová? – tettem fel az újabb kérdést. Hát igen, a köntörfalazás nem volt az erősségem. – Mi az, hogy a hoteledbe?
– Nem szó szerint az enyém – mondta szelídebben – csak mindig ott szállok meg, ha olaszban van dolgom. És hát jobban örülnék, ha a formás kis feneked egy biztonságos, luxus szállodában lenne.
– Nos, én és a formás kis fenekem nagyon jól érezzük magunkat ott, ahol jelenleg vagyunk – vágtam rá lendületesen. Johanna felnevetett, és nővéremre pillantott.
– Szokd meg, ők ilyen kis flúgosan kommunikálnak.
– Ebben biztos vagyok – felelte Kimi azon a hangon. Az ellentmondást nem tűrő hangján. – Tekints erre úgy, hogy egy kis ajándékkal leplek meg benneteket, hogy mégjobb legyen a hétvégétek. Ez nem arról szól Minttu, hogy én vagyok azisten’ és azt teszed, amit parancsolok, hanem, hogy szeretnélek egy biztonságos, jó helyen tudni, ha már a világ másik felén vagyok.
– Jóóó – mormogtam három tagúra húzva a kis szavacskát. – Csak téged ismerve ez egy Four Season szintű szálloda lesz, én meg tök jól elvagyok abban a kis hotelben is, ahol most vagyunk a csajokkal. Tudod, hogy nekem nem számít…
– A pénz – vágott bele. – Igen, tudom. És nyugi, nem Four Season. A hoteletek recepiójánál vár egy sofőr, majd ő elvisz titeket, neked pedig elküldtem minden infót mailban, mert tudom, hogy vagy ezerötszáz kérdésed lenne még, de neked pakolni kell, nekem meg Markohoz kell mennem egy lazító gyúrásra.
– Megőrjítesz – súgtam, és ezúttal én forgattam szemeim.
– Tudom – jött a válasz, és a hangján hallottam, hogy nevet. – Mennem kell bébi, később beszélünk.
– Csók – sóhajtottam és a vonal már meg is szakadt. –Nos, hölgyeim – a kíváncsian rám néző lányokra pillantottam – költözünk!
– Na, most kezd el szépen az elejétől, hogy mi is megtudjuk hogyan is jutottunk idáig – mutogatott Pia.
– Kimi azért hívott, mert foglalt nekünk szobát abban a hotelban, ahol ő szokott megszállni. A magyar futamból kiindulva egy full luxusszálloda lesz.
– És ez zavar téged?
– Egy kicsit – feleltem őszintén.
– Hát te tényleg flúgos vagy – jelentette ki Pia. – Kábé mindenki a kezét törné azért, hogy egy olasz kis vakáció egy luxus szállodából induljon, te meg sopánkodsz itt miatta.
– Én nem vagyok hozzászokva ehhez – morrantam fel. – Ennyi a bajom. Mindenhol, értiek, mindenhol ahová csak megyünk, egy álomvilágba cseppenek. Finnország, Svájc, a bárhová utazások. Emberek jönnek és lesik a kéréseimet.
– Pedig jó lesz, ha hozzá szoksz – mondta Hanna. – Kimi mellett ez vár rád. És ezt tudtad, amikor összejöttél vele. Nem várhatod el, hogy ne engedjen meg magának luxus dolgokat, mert te nem vagy ehhez hozzászokva.
– Eszembe se jutna ilyen Hanna! – vágtam rá. – És nem panaszkodni akarok, ne értsétek félre, csak eddig a kicsiny lakásomban, a kicsiny fizetésemből éltem, most meg egy olyan táskát kaptam, ami nyolc számjegyű. Én csak nem akarok egy újabb nő lenni az életében, aki szórja a pénzét.
– Édesem, szerintem ezt ő pontosan tudja, és értékeli is – Hanna megpaskolta kezem. – Viszont ha ő el akar almozni ajándékokkal, hagyd neki. Nyilván frusztrálja, hogy hetekig van távol.
– Igazad lehet – bólintottam.
Nem sokkal később már úton voltunk az új szállodánk felé. Az igazat megvallva elsőre megtetszett a hotel, mert nem egy tömény, modern stílusú tízemeletes épület tornyosult elém. A szobánk, pontosabban a lakosztályunk, amely kettő hálót tartalmazott, egy mesébe illő tájra néző óriási balkonnal, mennyezetig érő, az összes napfényt beengedő ablakokkal káprázatos képet nyújtott. Valahogy így tudtam elképzelni a mennyország olasz verzióját.
Az asztalon egy üveg, behűtött pezsgő és három pohár állt egy boríték társaságában.
Kíváncsian bontottam ki a színes papírt, amiben egy összehajtott faxolt lap volt.
Egy, az anyanyelvünkön íródott mondat állt rajta Kimi kézírásával:
– Ciao mi amore! – vettem fel.
Remélem nem vagy morci a költözés miatt. K.
Nevetve húztam elő a mobilom, és írtam neki egy üzenetet.
Egyáltalán nem.
Köszönöm, hogy vigyázol rám. Imádlak. M.
Csodálatos napnak néztünk elébe, és ezt Ő csak még tökéletesebbé tette.
Valóban hálás voltam.
Érte.
Mindenért.
2013. Október 06.
Szombat
Milano – Olaszország / Korea
Ahhoz képest, hogy Kimi azt mondta nem igazán számít jó eredményre egy eléggé izgalmas verseny zajlott éppen, és Kimi remek előzéseket mutatott be.
– Hogy van ennyi energiád reggel nyolc óra előtt? – huppant mellém a kanapéra egy bögre kávéval, ásítozva Hanna.
– Izgi a futam – feleltem, de nem vettem le pillantásom a képernyőről. – És mintha nem tudnád, hogy koránkelő típús vagyok.
– De – bólintott, – Hmm, izgi? Körbe – körbe mennek…
– Ezt Kimi előtt ne hangoztasd – vágtam bele vigyorogva. – Én is ezt hittem egyébként, de kiderült, hogy nagyon nem így van. És különben is az előbb kigyulladt egy autó, volt tűzoltóautó, amit ráadásul veszélyesen engedtek be, mert még a biztonságiautó nem volt bent, ez nem izgi?
– Na, jó, majd egyszer elvihetsz, mondjuk – gondolkodva csücsörített – egy Monacói futamra, ott megbeszéljük, hogy izgi e vagy sem.
– Megbeszéltük – nevettem fel.
Pont ötre váltott a visszalévő köröket számláló tábla, amikor bejátszottak egy Lotusos csapatrádió kommunikációt, amelyben Kimi csapattársát arra bíztatta, pontosabban határozottan kérte a mérnök, hogy próbálja meg megelőzni a finnt. Ja, biztos nem zavarja őket az új szerződés.
– Te, ha egy csapatban vannak, miért versenyeztetik egymással őket? Várjál, nem jól fogalmaztam. Az oké, hogy mindenki saját versenyt fut – Hanna törökülésbe helyezkedett mellettem – de ilyen röviddel a vége előtt nem gáz egy ilyen üzenet?
– Ami azt illeti, de – felelt helyettem nővérem, aki nem sokkal barátnőm után csatlakozott hozzánk a reggeli futamnézésben. – Gro nincs olyan közel azért Kimihez, hogy öt körön belül előzési poziciót fogjon. Még ha frissebb szett gumikon is megy, mint Kimi – bölcselkedett Pia.
– Ez igen kérem szépen – hümmögött Hanna. – Na, ő már igazi Virtanen – vigyorgott rám.
– Jó, hát ő több futamot nézett apuval, mint én – legyintettem. – De, hogy megnyugodj, én is tudok dolgokat. Most például ez veszélyes is lehet, mert minél inkább fogynak a körök Romain annál agresszívabban fog vezetni, hogy valóban utolérje Kimit, és megpróbálja megelőzni. Egy előzés önmagában is veszélyes helyzet, de egy ilyen házon belüli csatának az is lehet a vége, hogy mindketten kiesnek.
– Eldobom tőletek az agyam – jelentette ki Johanna, amin mindannyian felnevettünk.
Kimit végül második helyen intette le a kockás zászló, elmondhatatlanul büszke voltam rá. Boldog és büszke voltam, ahogy figyeltem a díjátadót.
2013. Október 12.
Szombat
Finnország – Helsinki / Japán
A napok, a hetek, a versenyek egymásután száguldottak el. Szinte napra pontosan egy hónap telt el a porkkalai utunk óta, amivel kezdetét vette a nagy finálé. Már az a kis barnaságom is kezdett igen csak fakulni, amit a rögtönzött kis milánói hétvénken szedtem össze, és már igen csak érett, hogy kicsi Fiatom is megkapja az új, téli gumikat. A koreai futam után végig, egy huzamban dolgoztam, a heti utolsó járatom pedig szombat este landolt Helsinkiben. Még arra se volt időm, hogy az időmérőt megnézzem, Kimivel is pár üzenetet tudtam csak váltani, de minden pillanatban, amikor ez miatt feszült lettem arra emlékeztettem magam, hogy már csak szó szerint napok választanak el tőle.
2013. Október 13.
Vasárnap
Finnország – Helsinki / Japán
Amilyen bravúros volt az előző két futam ez most pont annyira nem jött
össze. Úgy konkrétan semmi nem akart normálisan működni Kimi körül és nem
segített a helyzeten, hogy elrontotta az időmérőt előző nap, így a futama nagy
része azzal ment el, hogy felzárkózott az élmezőnyhöz – legalábbis ő így mormogta
el a két órás versenyt. Meg is voltam lepve, mert a leintés után nem is annyira
sokkal már csörgött a telefonom.
– Felkészültél az utazásra? – kérdezte jókedvűen.
– Azt hiszem igen – automatikus végignéztem az ágyra rakott holmikon. – Tudod,
elég rutinos utazó vagyok.
– Ugye azt a kis shortot is hozod? – tudakolta.
– Természetesen – feleltem búgó hangon. – Hiszen tudom, hogy mennyire tetszik.
– Inkább az, aki benne van – nyögött fel vágyakozva.
– Jaj Kims, egy kicsit módosítottam az utazásomon – homlokomra fektettem a
kezem, a nagy heti kapkodásban elfelejtettem Kiminek szólni.
– Hogy érted?
– Mielőtt felszállok a gépre Helsinkiben, hazaugrom apához. Megőrjít már! –
sóhajtottam nevetve. – Még csak két hét telt el az októberből, de már vagy
tízszer hívott, hogy cseréljem le a gumikat télire, így megbeszéltem vele, hogy
holnap leugrom reggel Tuusulába.
– És lesz időd visszaérni?
– Persze, simán, hiszen csak kora este indul a gép. És így legalább nem fog
végtelennek tűnni az utazásig az idő.
– Hát olyan hét körül kelek, kávézom egyet, összecuccolok, szóval nyolc környékére terveztem. Előbb semmiképp.
– Ehh, mennem kell – felsóhajtott, én pedig hallottam a beszűrődő zajokat. – Van még egy kis elintézni valóm.
– Hallom – szuszogtam gyermeteg duzzogással. – Akkor később bajnok.
Este már csak pár üzenetet váltottunk, talán ennek hatására keveredett az álmaimba Kimi.
2013. Október 14.
Hétfő
Finnország – Helsinki – Tuusula / Dubai
Reggelre csak az maradt meg bennem, hogy mintha szerepelt volna az
álmomban, de meg nem tudtam volna mondani, hogy mi is történt valójában. Épp a
müzli szeletem utolsó falatját öblítettem le egy korty kávéval, amikor
kopogtak. Felhúzott szemöldök mögül lestem az órára, ami háromnegyed nyolcat
mutatott, ötletem sem volt korai vendégem személyére.
– Mit szólnál, ha együtt utaznánk Dubaiba? – jött a kérdés abban a pillanatban,
ahogy kitártam az ajtót.
– Kimiiii! – visítva ugrottam a nyakába. – Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem
nevetve. – Vagy még alszom, és ez csak egy álom? – elkomolyodva csücsörítettem,
ő pedig felnevetett mielőtt megcsókolt.
– Nem, nem álmodsz – lépett be velünk az ajtón. – És repülővel. Igazság szerint
már akkor úton voltam a reptérre, mikor beszéltünk. Ahogy vége volt a
versenynek el is jöttem.
– Ez egy remek ötlet volt – csókoltam szájon lelkesen, ami nem volt nehéz,
tekintve, hogy még mindig az ölében tartott. Ő pedig meg sem állt velünk az
ágyig.
– Mint szórakozol ilyen jól? – tudakolta mézédes hangon, míg bezártam
magunk mögött a lakásajtót.
– Tény, hogy elég jó volt a reggelim – simultam hozzá vigyorogva. – De azon
felül rendkívül mulattat a helyzet, hogy kénytelen leszel az én icipici
autómban utazni.
– Hja, nem mehetnénk az enyémmel? – szuszogott.
– Megoldom én. Tudod, elég jól értek a kocsikhoz – átkarolta vállam, míg az autómhoz ballagtunk.
– Nyugi, majd lassabban vezetek – kacsintottam rá mielőtt beültem volna a volán mögé.
Kicsivel kevesebb, mint háromnegyedórával később már a szülői házunk felé lépkedtünk. Azért nem kicsit volt görcsben a gyomrom.
– Kimi – felnéztem hihetetlenül zöld szemeibe – én még nem mondtam el apunak, hogy együtt vagyunk. Nem telefonon akartam közölni vele. És, mivel ő – fülem mögé tűrtem egy tincset, csak hogy csináljak valamit – eléggé szereti az F1– et, tökéletesen tudja, hogy ki is vagy te.
Tizennyolc perce ültünk a nappaliban, így hármasban. Ahogy számítottam
aput kicsit lesokkolta Kimi jelenléte. Valójában szinte mindenki így szokott
viselkedni körülötte. Nekem nem esett nehezemre nem hírességként kezelni, de
abszolút megértettem aput, hogy szüksége van egy kis időre, és szerencsémre
ezzel Kimi is így volt.
– Szóval, akkor nekiállunk a kerékcserénk? – kérdeztem.
– Szerintem majd a kúton megcsináltatjuk, ha már elkezdett esni – felelte apu.
– Csináljuk meg mi – jelentette ki Kimi, és várakozásteljesen apára nézett. –
Ott a garázs.
– Csináljuk – bólintott apa. Mire kettőt pislogtam már a garázs felé indultak.
– Ja és Minttu, hoznál ki valamit, italt? – szólt vissza. – Kimi, egy sört? Ha
már dolgozunk.
– Hm, végül is ma nem vezetek – jött a könnyed válasz. Látni nem láttam őket
csak a távolodó hangok jöttek, megcsóváltam a fejem. Öntudatos pasik. Adj nekik
egy sört meg egy kocsit és máris jó cimbik lesznek.
Azzal, hogy Kimi előbb eljött Japánból, mint ahogy terveztük az egész menetrendünk
átszerveződött, pontosabban Kimi átszervezte. Valóban kora este szállt fel a
gépünk, de nem a menetrendszerinti, hanem Kimi magángépe.
– Azért ennek vannak előnyei is – húzott magához kaján vigyorral arcán, s
nyakamba csókolt.
– Éspedig? – tudakoltam csukott szemekkel.
– Csatlakozhatsz az MHC* klubhoz például – susogta ártatlannak szánt, ám de
sötét hangon.
– Ugye tudod, hogy az csak egy képzeletbeli klub? – nevettem fel.
– Nos, ennyi nélkülözés után semmi sem érdekel – könnyedén ölébe húzott, én
pedig hagytam magam elveszni.
Dubai
– Azt hiszem ez a hely tetszeni fog neked – vigyorgott rám a kocsiban ülve már.
– Elég csábitó az, hogy közvetlenül a tengerparton van – lapozgattam a brossúrát, ami a hotelünkről adott információkat. – Lélegzetelállító kilátással az Arab– öbölre, egy csodálatos privát strandon elhelyezkedve, a The Ritz– Carlton Dubai egy félreeső oázis az új Dubai szívében, pár lépésre a város leghíresebb sétányától. A legendás luxusról és szolgáltatásairól híres The Ritz – Carlton Dubai különleges szálláshelyet kínál vendégei számára, hagyományos arab vendégszeretettel – olvastam fel Kiminek. – El sem tudom képzelni mit fogunk csinálni itt – vigyorogva rápillantottam. Valójában az sem érdekelt volna, ha egy kis bungalóban vagyunk, mert amíg mellettem volt minden tökéletesnek tűnt. És csak ez számított. Csak ő számított.








