Hetedik bejegyzés

2013. Augusztus. 17

Szombat

Porkkalanniemi – Finnország

Reggel én szokás szerint előbb ébredtem, mint Kimi. Óvatosan kiosontam a szobából, készítettem egy pohár Nescafét, és kiültem a teraszra. A látkép, ami elém tárult pontosan úgyannyira lenyűgözött, mint az első alkalommal, amikor itt jártam. Sőt, ezúttal talán jobban is, hiszen az őrült buli és az embertömeg helyett, egy csodálatos férfi, és a mi kettőnk kibontakozó világa kapott most helyet. Kicsivel több, mint két hét telt el azóta, hogy Kimi Hankóban megegyezett a Ferrarival. És, kicsivel több, mint kettő hét telt el azóta, hogy Kimi és én hivatalosan is egy pár lettünk. Valójában, ő és én már azokat az ismerkedős, beszélgetős heteket is a kapcsolatunkhoz illesztettük, amik a nyarunk elejétől végigkísértek minket, de a zűrzavaros időszakról nem kellett mindenkinek tudnia. Számunkra elég volt az, hogy mi tudtuk miért és hogyan jutottunk el arra a szintre, amelyen jelenleg állomásozott kapcsolatunk. Pont Ő járt a fejemben, amikor halk zajokat hallottam, nem kellett hátra pillantanom, hogy tudjam felébredt, és nemsokára csatlakozik hozzám.

– Jó reggelt – mormogta hajamba miután puszit nyomott fejemre, majd állam alá nyúlt és ajkait enyémekre tapasztotta.

– Most már az – kuncogtam és odébb csúsztam a napozóágyon, hogy mellém ereszkedjék. Jó érzés volt finom illatú mellkasának dönteni fejem, míg ő kávémat kortyolgatva békésen ült mellettem.

– Minttu – a hangsúly, amivel kimondta nevem megmutatta, hogy komolyabb téma fog következni. Az elmúlt hetekben szépen elkezdtem megtanulni a Jégember arcainak és hangjainak milyenségét. Mert mindig más volt, de soha sem olyan, mint ahogy a média beállította. – Pár nap múlva el kell utaznom, mert folytatódik a szezon. Szeretném, ha elkísérnél.

– Ahogy mondtam is este, nagyon szívesen elkísérlek pár helyre. A világ végére is elmegyek veled Kimi ha azt kéred.

– Még kilenc futam van vissza – óvatosan arrébb húzódott, hogy szemembe tudjon nézni. – Az összesre eljöhetnél.

– Az nem fog menni – megingattam a fejem, ugyanis biztosan tudtam, hogy a beosztásom nem az F1– es hétvégékhez van igazítva. – Nem mondhatom azt a főnökömnek, hogy minden második hétre engedjen el szabadságra, vagy szervezzen olyan járatokra, amelyek lehetővé teszik ezt.

– Ebben biztos voltam – bólintott. –Viszont most már hozzám tartozol, és bármit megtehetünk. Bármit megtehetsz. Akár azt is, hogy otthagyod a munkádat.

– Micsoda? – csodálkozva pislogtam majd felültem. – Jól értem, hogy arra célozgatsz, hogy adjam fel a munkámat?
– Nem célozgatok. Ezt kérem – felelte könnyedén, mintha csak arról érdeklődne, hogyan aludtam, nem pedig arra kérne, hogy hagyjam ott a munkámat, amit régóta végzek, és nem mellesleg nagyon szeretek is. – Sokkal egyszerűbb lenne minden. Te, én, ez az egész. Azt akarom, hogy minden pillanatban mellettem legyél. És ezt meg is tehetjük. Soha többé nem kell dolgoznod kicsikém.

– Szóval – folytattam homlokráncolva –, mivel hozzád tartozom, úgy gondolod, hogy az lenne a legjobb, ha én szépen otthagynám a munkámat, és utazgatnék veled, miközben te tartasz el? Én nem is tudom – megingattam a fejem – egyáltalán hogy juthatott az eszedbe, hogy én ebbe belemegyek. Alapjáraton feszélyez ez a rohadt nagy gazdagság, ami téged körülvesz. Szerinted, ha én most feladnám a munkám, nem érezném úgy, hogy még inkább senki vagyok hozzád képest? Igaz, hogy a te fizetésedhez képest az enyém nevetségesen semmitérő, de akkor is az enyém, és én dolgozom meg érte.

– Mi az, hogy senki vagy hozzám képest? – felelte ingerülten. – Elhiszem, hogy marhára nehéz felfogni, megszokni ezt az egészet, de szeretnék mindent megadni neked. Érted? Mindent. Az egész kibaszott világot a lábad elé akarom helyezni.

– De nekem csak egyvalami kell a világból – kezeim közé fogtam arcát. – Te. Csak te. Az a Kimi aki minden pillanatban érezteti, hogy összetartozunk. Nem az, akinek milliói vannak a számláján.

– És hogy éreztessem, ha éppen a világ két ellentétes végén vagyunk? – feltette a kérdést, amit nagyon nem akartam hallani. Én is sokat gondolkodtam azon, hogy innentől milyen módon is fog folytatódni az életünk. Az világos volt számomra, hogy képtelen lennék feladni az állásom. Eleve már csak azért sem, mert nagyon fiatal korom óta dolgoztam, és szó szerint megdolgoztam azért, amit eddig elértem. Ráadásul vonakodva bár, de arra az eshetőségre is gondolnom kellett, hogy mi lesz akkor, ha mégsem működnek a dolgok köztünk.

– Nem lesz egyszerű, az biztos. De nem várhatod el tőlem, hogy mindent feladjak. Már most egy csomó cikk jelent meg rólunk, holott a valóságban még a családjaink se tudják, hogy egy pár vagyunk. Még csak simán Minttu Virtanen, a Flybe légiutaskísérője vagyok, de amint kéz a kézben jelenünk meg akárhol is már Kimi Räikkönen barátnője leszek csak. Ezzel meg fogok tudni birkózni, de azzal nem, ha nem teszek semmit csak ülök ezekben a nagy villákban és várom, hogy haza gyere.

– Én csak – összeráncolta homlokát, mint mindig, ha olyan témáról beszélt, amit nem igazán kedvelt – nem akarok abba a hibába esni, hogy hetekig távol vagyunk egymástól, és nem csak fizikai értelemben. Egyszer már végig csináltam azt a szart, amikor minden elveszik ez miatt.

– Nézd Kimi – felsóhajtottam – bíznunk kell egymásban és kapcsolatunkban. Ha ez nincs meg én ott lehetek az életed minden pillanatában, akkor sem lesz jó a dolog. Én is félek ettől. Más országok, más városok, a nyüzsgés, a száguldó cirkusz varázsa, amiben rengeteg híres, és vagy szép nő is szerepel…

– Ha érdekelne bármelyikük is nem lennél itt – vágott bele nyers őszinteséggel. Épp úgy, ahogy mindig is szokott kommunikálni. Őszintén. – Hidd el nekem Minttu, az a varázs közel sem olyan, mint amilyennek gondolod. De majd ezt is meg fogod tapasztalni mellettem.

– Mindent meg akarok tapasztalni, ami a világod részét képezi – feleltem őszintén. Lágyan csókolt meg, aztán egyre szenvedélyesebben és én tudtam, hogy örökre elvesztem.

 A következő napok viharos gyorsasággal teltek el. Szinte az idő is az orrunk alá dörgölte, hogy az elválás pillanata már a nyakunkon van. Kimi huszonkettedikén repült Belgiumba, én pedig másnap ismét Hamburgba. A járat Helsinkibe való visszaindulása előtt épp arra volt csak időm, hogy pár percet beszéljünk telefonon. Kimi nem volt elégedett az autójával, az első szabadedzésen megszerzett huszonegyedik hellyel pedig pláne nem. Nagyon sajnáltam, hogy nem lehettem mellette, hangjából csalódottság hallatszott, és valójában a magyar futam óta engem is igazán kezdett érdekelni ez a sport. És ki más, ha nem éppen Kimi Räikkönen szerettette meg velem.

A futam napján otthon voltam, kicsiny lakásom kopott kanapéján fekve néztem a versenyt. Azon a kanapén, ahol napokkal ezelőtt még Kimi is mellettem volt. Felsóhajtottam, szánalmas képet festhettem, ahogy három nappal az elutazása után világvége hangulatban vagyok, mert hiányzik. Pont arra gondoltam, hogy futam után felhívom Hannit, ha már van egy szabad esténk csináljunk valami klassz dolgot, amikor is Kimi autóját mutatták, ami rohamos tempóban lassult, s állt le a futam kellős közepén. Morcosan vágtam a párát a tévéhez, mintha bármelyik tárgy felelős lenne. Két órával és két telefonnal később épp a bőröndömbe szórtam cuccaim, amikor megérkezett Hanna.

– Te hány járatra készülsz egyszerre? – felnevetett csomagjaim láttan.

– Csak a holnapira – feleltem szórakozottan. – Ezt még elpakolom, és máris a tiéd vagyok – mutattam az ágyamon lévő ruhákra.

– Elutazol?

– Igen. Mivel Kimi kiesett – automatikusan elfintorodtam – már úton van Svájcba. Úgy beszéltük meg, hogy a holnapi milánói köröm után nála töltök pár napot.

– De hát még csak most ment el – Hanna csodálkozva pillantott rám, én pedig ő rá. Micsoda? Most?

– Nem éppen. Mire Svájcban leszünk majdnem egy hét telik el.

– Eléggé az ujja köré csavart téged – hümmögte.

– Tessék? – fordultam felé ismét. – Ezt mégis hogy kellene értelmeznem?

– Én csak nem szeretném, ha valami bajod esne Minttu – felelte. – Én csak azt látom, hogy viharos gyorsasággal mennek a dolgok előre, és attól tartok, hogy nem hagysz időt magadnak, és a kapcsolatotoknak.
– Hú –ennyit sikerült kinyögnöm. Nem mertem ismét kinyitni a szám, nehogy olyasmit találjak mondani, amivel megbánthatom barátnőmet. – Ez kicsit ellentétben van azzal, hogy mennyire biztattál, ismerkedjünk, adjak neki esélyt, hogy megmutassa a valódi arcát.

– Ismerkedjetek igen – felelte – de az elmúlt hetekben szinte sosem voltál itthon, hanem össze vissza utazgattatok Kimivel. Mint mondtam nem akarom, hogy bajod essen.

– Hanna, én nagyra értékelem, hogy aggódsz értem, de hidd, el tudok magamra vigyázni. Ennyire ismersz már, vagy tévednék? – ismét felsóhajtottam. – Tudom, hogy nagyon intenzív az, ami most zajlik, de ezt nem lehet másképp csinálni.

– Lehet, hogy kicsit lassítani kéne, nem gondolod? – tette fel a kérdést óvatosan.

– Nem, egyáltalán nem gondolom. Hová lassítsunk? Heteken át csak beszélgettünk, néha– néha ahogy a munkánk engedte találkoztunk. Most már végre van egy tiszta képünk, nincs tapogatódzás, aggódás. Igen, tény, hogy komolyabbra fordult a dolog, és már felesleges ellenállni. Tudom, hogy minden olyan gyorsan történik, de ez nem rossz dolog. Nem azért gyorsult fel most, mert kapkodunk, vagy elsietjük a dolgokat, hanem mert így akarjuk. Egymást. Többé már nem kérdés, hogy összetartozunk e.

– De ha csak egyszer sírni látlak miatta, nem érdekel, milyen gorillái vannak, én úgy tökön rúgom, hogy soha többé nem lesz képes vizelésen kívül másra használni! – felelte anyatigris harciasságával, én pedig képtelen voltam megállni, hogy fel ne nevessek.

– Rendben – bólintottam hivatalosan. – Abban az esetben, ha így lenne, engedélyezem a hadműveletet.

2013. Szeptember

Baar – Svájc / Helsinki – Finnország / Monza –  Olaszország

Az egyik, Finnországban töltött, nyári közös hajnalon Kimi elárulta nekem, hogy a svájci ház, amelyben él különleges szerepet tölt be az életében. Akármi történt az élete során, legyen az jó, vagy rossz, soha nem számított igazán, mert volt egy hely a világon, ami az ő személyes menedéke volt. A világ konkrétan kifordulhatott a sarkaiból a Pillangó Villa midig az oltalmába fogadta megtört szívű gazdáját. Ahogy Kimi végigvezetett a villa minden szobáján kezdtem megérteni mitől olyan különleges ez a hely. Minden egyes burkolaton, a falak színén, az óriásinál is nagyobb ablakokon, mind– mind látszott Kimi személyisége. A berendezés elegáns, de mégis egyszerű volt, pont, mint Kimi. Letisztult. Álmélkodva néztem a medence mellett a tájat. Kiminek valahogy remek érzéke volt ehhez (is), ugyanis pont olyan békés családias hangulat kapott el a kék hegyek, tavak s az élénkzöld fák láttán, mint Finnországban. Egy újabb mesebeli táj, és ismételten egy vallomás, amivel lenyűgözött.

– Jó, hogy itt vagy – mondta halkan, míg karjait körém fonta.

– Jó itt lenni – feleltem suttogva. –Veled lenni.
Felé fordultam, s átkaroltam nyakát, hogy meg tudjam csókolni. Az egész testem borzongás járta át, de ez jóval több volt, mint csupán fizikai vágy, vonzalom. E percben, teljesen tisztán éreztem, hogy kezdek beleszeretni Kimibe.

Kimi csütörtök reggel indult Olaszországba a következő versenyére. A sors furcsa fintora volt, hogy én pedig aznap indultam Olaszországból Finnországba, a Flybe Róma – Helsinki járatán. Azokban a napokban, amikor sikerült nekem hozzá, vagy neki hozzám repülnie egyre többször kerültek elő a határidőnaplóink, amelyek a hivatalos menetrendjeinket tartalmazta. Mert a maga formájában neki is az volt. Tartottam attól, hogy mi fog most történni, hiszen az olasz verseny volt az utolsó, ami Európában zajlott, és még így is, hogy egy kontinensen voltunk nehéz volt megoldani, hogy ne csak tíz naponta egy ebédre fussunk össze. Most pedig két olyan hónap várt ránk, amelyben nem csak, hogy másik kontinensen lesz, mint én, de még ideje sem lesz nagyon arra, hogy haza utazzék. Gondolataimba egy napokkal ezelőtti beszélgetés képe úszott be.

– Látod kicsim, ezért is mondtam múltkor, hogy gyere velem – sóhajtott fel Kimi az utolsó svájci esténken, mielőtt még utazott volna Itáliába. – Megszűnnének ezek a szervezkedések, és az egymás nélkül töltött hetek.

– Tudom, és hidd el így nézve nagyon is csábító, hogy most rögtön felhívjam a főnököm – panaszoltam nyűgösen – de meg kell, hogy értsd, nem tehetem. A gondolat is elborzaszt, de azzal is számolnom kell, hogy mi történik akkor, ha nem működik a kapcsolatunk. Ha valami miatt úgy döntünk, hogy itt a vége. Ha én felmondok, nem kopogtathatok vissza, hogy izé, visszajönnék, mert most más lett az életvitelem. És nem szeretnék tőled függeni anyagilag – tettem hozzá egy pillanattal később. – Értem én, hogy sok pénzed van, de én nem szeretném azt költeni.

– A pénz az csak pénz. Persze jó ha van, de különösebb módon nem érdekel. Minttu én egy szegény családból származom, és ezt egy kicsit sem szégyenlem. Amikor kicsi voltam a budi konkrétan az udvaron volt, mert anyáméknak akkor arra se volt pénze, hogy házon belül legyen egy fürdő – homloka rácba szaladt. – Én megtanultam pénz nélkül élni, jól élni méghozzá. És megtanultam milliárdosnak is lenni – széttárta karjait – de én magam nem változtam meg a gazdagságtól, és ezért sem érdekelne, ha a pénzemet költenéd – ujjával idézőjelet mutatott utalva előbbi mondatomra.

– Mindig lenyűgözöl azzal, amikor ilyen nyitottan mesélsz az életedről nekem – feleltem halkan. Nem akartam, hogy bármi megtörje a varázst.

Az olasz versenyhétvége alatt én végig dolgoztam, az előtte lévő szabadnapoknak megvolt az ára, ami abban mutatkozott, hogy plusz járatokat kaptam. Annyiból nem bántam, hogy legalább nem volt időm Kimi hiányával foglalkozni, bár természetesen bennem volt minden egyes pillanatban, de mivel lefoglaltam magam valahogy gyorsabban telt az idő. Legalábbis szerettem volna ezt hinni. Vasárnap végül Kimi a tizenegyedik helyen végzett, pont ott, ahová előző nap kvalifikálta magát. Nagyon vártam, hogy végre ismét a dobogón lássam őt, de valahogy ez az utóbbi két versenyen nagyon nem akart összejönni. És nem is a kiesés volt a fő gond, legalábbis Kimi szerint, hanem, hogy egyre inkább elégedetlen lett a kocsijával, ami azt mutatta, hogy nem éppen a legjobb irányba haladnak a fejlesztések. Mivel a munkám arra kényszerített, hogy Finnországban maradjak ezúttal Kimi látogatott meg Helsinkiben. Már a verseny napjának estéjén pontosan ott ült a kanapémon, ahol hetekkel ezelőtt én a belga futam alatt.
– Hosszú lesz ez az időszak nélküled – sóhajtottam, ahogy szóba került a következő futam, amely Szingapúrba szólította a kedvesemet.

– Igen – felelte szinte rögtön. – Most Szingapúr után egy darabig nem tudok hazajönni. Úgy tervezem, hogy Koreába Svájcból mennék, Japán után lesz még egy kis szünet, de novemberben végig a tengerentúlon leszek.

– Nem hangzik túl jól – lebiggyesztettem ajkaim.

– Viszont Japán után, abban az utolsó kis rövid szünetben elutazhatnánk, csak mi. Úgy is lesz a szülinapom – közönyösen vállat vont – és csak veled szeretnék lenni.
– Ez eléggé úgy hangzik, mintha lenne egy konkrét terved – ölébe pakoltam lábaim, hogy még közelebb legyek hozzá.
– Ami azt illeti, van is – elvigyorodott. – Mit szólnál, ha a jápán futam után mindketten gépre szállnánk, és Dubaiban találkoznánk?

– Micsoda? – szinte eltátottam a szám meglepetésemben.

– Neked itthonról pár órával kevesebb csupán a repülési időd oda, mint nekem japánból. Mindent elintézek, és bár jobb szeretném, hogy a magángépemmel gyere – nemlegesen megingattam a fejem, de ő csak mosolyogva folytatta – megelégszem azzal is, ha a legjobb légitársaság első osztályára paterolod fel azt a formás kis feneked, a reptéren pedig a sofőrőm fog várni. És ebből már nem engedek – megérintette az orrom, mert ismét nyitottam a szám.

– És meddig maradnánk?

– Szerintem hat, de ha minden jól megy hét napot is ott tudunk tölteni.

– Ez nagyon jól hangzik Kimi – őszintén felnevettem. Egy hét Kimivel Dubaiban? A világ legszerencsésebb nőjének éreztem magam. Engem az sem érdekelt volna, ha a sarkkörre megyünk, csak legyünk már együtt két napnál tovább. – Holnap az lesz az első dolgom, hogy leadom a szabadságigényemet októberre. Szeretnél a születésnapodon valami különlegeset csinálni? Vagy kapni? – kérdeztem szelíden.

-Mondjuk, azt a kis rövid nacit igazán elhozhatnád magaddal – kajánul elvigyorodott, és én sem bírtam ki nevetés nélkül. Úgy éreztem, mintha egy egész év telt volna el azóta az első buli óta, ahol látta rajtam azt a shortot. Ennyit tett az az igazán felfokozott élet, amit együtt kezdtünk el élni. Valóban fenekestül felfordult az életem, de sosem élveztem ennyire, mint most. Boldog voltam Kimi mellett, és ami a legfontosabb volt számomra, hogy az a gondokkal teli, sötétségben élő Kimi, akit elkezdtem megismerni szép lassan a szemem előtt vált semmissé, és épült fel újra, békével, boldogsággal, épp úgy, mint egy nemes főnix madár. Mellette a világ legerősebb nőjének éreztem magam, mert az a figyelem, szeretet és törődés, amivel elhalmozott olyan energiákat szabadított fel bennem, amelyek létezésérő fogalmam sem volt. Tudtam, hogy meg fogunk birkózni azokkal a nehézségekkel, amik előttünk álltak. Egymás hiányával és a külön töltött idővel, mert ez a láthatatlan energia mindent felülírt.

Sziasztok!

Hű, hát sok minden történt, ami miatt ilyen kevés aktualitás került fel. Nem szeretnék belemenni részletekbe, de az elmúlt 9 hónap életem legnehezebb időszaka volt, lett. Édesanyám halála után fél évvel, mire kezdtem volna helyre jönni betegség miatt a testvérem is a túlvilágra költözött, és még mindig nincs vége ennek a jó negatív időszaknak. Ezt is azért írtam le, hogy lássátok, nem azért nem voltam itt mert nem érdekel, hanem mert élni is nehéz, nemhogy gondolkodni. Úgyhogy jó nagy a káosz, de valahogy csak lesz, és ez a blog nem az a hely, ahol keseregni kell, szóval remélem megértitek miért csak most jött új rész, és nagyon örülnék ha hagynátok pár sort, hogy hogy tetszik, jó e az irány, amerre megy a történet, vagy valami hiányzik esetleg? :) 

Köszönöm!